Mert koszos, kiszámíthatatlan, félbehagyott, sterilizálatlan, fülledt és zavaros, bűzlő és rendezetlen. Pont nem olyan, mint Angliában bárhol, és épp ezért történhet meg az, hogy az ötszavas nyelvtudásommal (croissant, oui, Hermes, bonjour, vincentcassel) kevesebb mint fél nap alatt három helybélinek adok útbaigazítást. Egy pékséget keresett, bagettet akart venni, a másik a strandot, a harmadik a metrólejárót. Míg Angliában ilyenek velem sosem történnek, nem vagyok bizalomgerjesztő, vagy pedig mindenki mindig tudja, hogy mit hol talál, és egyébként is, inkább belehal mint hogy mutassa a zavarát, szóval addig itt sikerélményem volt, egyből három.

I’m off for three weeks in Marseille, hát még a többi!

Legalább fél éve tervezem ezt az utazást, annak minden szervezési és anyagi vonzatával együtt. Na, nem kell rongyos szélű, matricázott dossziét elképzelni, de végülis az utazás gyönyörűségén való agyalást is a készülődés szerves részének tartom, a nemittleszekdejólesz -jellegű néma és hangos gondolatokat nem különben. Így ki merem jelenteni, hogy régóta, és hatékonyan készülök arra, hogy többek közt ide, a franciák déli fővárosába is visszajöjjek. Két éve, egy háromhetes nyaraláson voltam itt, és minden hiányosságával és hibájával együtt megszerettem ezt a várost. Szerkezete, közlekedése és hangulata emlékeztet Budapestre, annál viszont sokkal koszosabb és zajosabb – muhaha, mindig van minek örülni. Félretéve az iróniát, Marseille zavaró mértékben piszkos, az utcákon sok a szemét, az általános higiénés szokások megkövetelik, hogy legalább a fal tövébe csorgasson a járókelő, ha rájön a szükség, de ennél sokkal többet nem és ez sem vonatkozik a kutyákra. Már két éve is rengeteg építkezés, felújítás zajlott a városban, akkor az Európa Kulturális Fővárosa címmel magyarázták a kuplerájt, és szabadkoztak miatta mindenkinek, aki csak erre járt, mindemögött jó adag büszkeséggel, hisz egy testhosszal verték a gőgös északiakat: Párizs menjen a picsába, mi leszünk a főváros egy évig! Igaz, csak (!) Európáé, és kulturális alapon, de ez mit sem von le annak a lehetőségnek az értékéből, hogy jól odamondhatnak és fittyet hányhatnak az Eiffel-toronyra. Tévedés ne essék, minden francia szereti a Párizst, de a déliek őrülteknek és fennhájázóknak tartják az északiakat, és elmondásuk szerint kizárt és lehetetlen hogy ott éljenek, és az északiak is hasonlóan, csak még finnyásabban reagálnak a piszkos és korrupt tengerparti városra. Ebben ugyan igazuk van, ám a fél várost övező Földközi-tengert, a mediterrán klímában ernyedő lazaságot, a déliesen francia ételeket és felfogást egyszerűen nem veri semmi.

Ringlispíl és stílus

Ültömben sáfrányos csirke kúszik az orrom alá, hallgatom a szállásadóim szerelmes fecsegését, és bunkó módon nem tartok velük, mert írhatnékom van, és mert telezabáltam magam hat darab pogácsa barackkal, amit a helyi, arab árusokkal teli piacon vettem, összeset tizenkettőt egy euróért. Az arab negyedben rengeteg jó minőségű árút láttam felhalmozva, a hústól a sajton és a gyümölcsökön át a zöldségekig, süteményekig, fűszerekig, amiknek jó része még mindig a tengeren keresztül érkezik. De ez egy másik írás témája lesz, mert itt enni és inni annyira sokat és annyira jót lehet, hogy az a téma maga is kitölt több posztot.

Csak félig térek vissza valahogy mégis az evésre, itt ugyanis több helyen és sportot űzve a szent pizza gúnyolásából, árulnak szeletet lakókocsiból, igen jófélét, nagyon jó áron, de most az atmoszféra a téma, úgyhogy Zsanpierre térnék ki.  Aki eladta nekem ma a legszebb kolbászos pizzáját délben, és négykor, amikor hazafelé tartottam a kikötőből, már úgy üvöltözött és integetett, mintha száz éve ismernénk egymást. A kedvesség nem a két eurómnak szólt, eleve így fogadott, és ha mégis a pénzem miatt, akkor lelke rajta, nekem jól esik. Kicsit ellensúlyozza a szomorúságot és csalódottságot, amit a belvárosban látott hajléktalanok és kéregetők, a kulturális feladatvállalás részeként épült tükörplafon (most ezen is hogy ne röhögjek, és ne gondoljak SEMMI OLYANRA? ) alatt buborékot fújó koldusok és már teljesen berendezkedett hobók miatt éreztem. Rengeteg pénzt költöttek, lett új múzeum és jobb utak, sétálóövezet a kikötő körül, de a szegénység szemmel láthatóan nőtt. Háromszor annyi tönkrement, kukázó embert láttam ma mint két éve, láthatóan többen lézengenek, seftelnek az utcán, egészen jól öltözött emberek is részegen ténferegnek, és nem a keletnémet, vörösre sült turistákra gondolok.

A tükörplafon csillogó oldala

és a másik.
A szállásadóm munkája fiatalok és középkorú felnőttek felzárkóztatása, munkapiacra való visszakerülésük támogatása, az aktivitásuk megőrzésében való gyakorlati részvételt is beleértve. Vagyis odamegy, elviszi, kiteszi, elhozza, beíratja, felhívja, ajánlja. Beszélgetek vele majd arról, mi történik ebben az egyébként igen gazdag városban, a nyelvi nehézségeket azt hiszem a szándékkal küzdjük majd le. Bennük bízhatok, mert a vacsora óta fejenként négy darab ismerősüket hívták fel, cukin coucou-zva a telefonba, amit én szittyavérű hazafiként azonnal a mi ‘kukucs’ -unkkal azonosítottam, nyilván tévesen.
Holnap ezt is megkérdezem.

u.i: a szállásadómról természetesen kiderült, hogy a nagypapája magyar.

Kapcsolódó cikkek: